Neil Gaiman - Amerikai istenek

Miért pont ez? Gaiman az egyik kedvenc íróm. Szégyen, de még csak most olvastam el ezt az alapművét. Az Ünnepi Könyvhét szerzeménye ez is (annak ellenére, hogy semmit sem akartam venni. :D), de egy rajongónak nem szabadott otthagyni egy ekkora kincset, ami ráadásul bővített kiadás.

Történet: Árnyék letölti börtönbüntetését és hazafelé tart, hogy végre új életet kezdhessen feleségével. De sajnos a sors közbeszól, ugyanis a feleségét autóbaleset éri és meghal. Árnyék élete egy szempillantás alatt tönkremegy, hirtelen azt sem tudja, hogy mihez kezdjen, hiszen a börtönben töltött három év alatt csak azt a napot várta, mire újra megölelheti feleségét. Hazafelé vezető útján azonban egy ismeretlenbe botlik, aki munkát ajánl neki. Szerda egy fura fazon, de Árnyék mellészegődik, hiszen amúgy sem ér már az élete semmit. A rejtélyes idegen, Szerda ráadásul egy szörnyű viharra és háborúra hívja fel Árnyék figyelmét, amit csak úgy élhet túl, ha együttműködnek.

Vélemény: Nem volt szerencsém az eredeti verzióhoz, csak ehhez a bővítetthez, ami állítólag 10-12 000 szóval több. A könyvben Gaiman megemlíti, hogy nagyon sokat dolgozott ezen a művén, tulajdonképpen ez az első nagyobb regénye. Az emberek reakciója végletes volt: vagy nagyon szerették vagy nagyon utálták az Amerikai isteneket. Szerintem ez a végletesség az összes művére és magára Gaimanre is igaz. Aki szereti, az elvakult rajongója lesz, aki pedig nem, az teljesen mindegy hány könyvet fog tőle elolvasni, akkor sem fogja megszeretni. Én az előbbi csoporthoz tartozom és nagyon szeretem Gaiman stílusát. Ha vannak is unalmas részek, azt a névjegyének tekintem, nem pedig hibának, így valószínűleg elfogult leszek most is.

  A könyv történetének és az alakjainak híre előbb utolért, mint maga a könyv, így már voltak elvárásaim. Alig vártam, hogy a kezemben legyen, mert szeretem a meséket, a mondákat, az istenségeket, a különböző hitvilágok tanulmányozását és főleg egy istenséget, Lokit (nem véletlenül választottam becenévnek). Bár nagyon sokat olvastam a témákban és ugye iskolában is tanulunk az istenségekről, mondákról és mitológiáról, de Gaiman még így is tudott meglepetést okozni, rájöttem, hogy néhol igencsak hiányos a tudásom. Másokat az zavart, hogy annyi mindent összekevert ebben a műben, hogy ettől nehezen követhető, én pedig pont ezt szerettem benne. Megtornáztatta egy kicsit az agyam, hiszen nevén nem nevezte meg az isteneket csak miután már eltűntek a színről vagy a vége felé, így a viselkedésükből és a jellemvonásaikból lehetett kitalálni, hogy ki kicsoda.

  Maga a háború meg is követelte, hogy ennyi istenség halmozódjon fel, hiszen köztük folyt a nézeteltérés. Gaiman kisebb epizódokkal (amik szerintem simán elfértek volna egy novelláskötetben) törte meg a történet ívét, amikből kiderült, hogy a különböző kultúrák a népvándorlások során hozták magukkal Amerikába az istenségeket. Amerika hatalmas és egyik legfőbb sajátossága, hogy a világ minden tájáról érkeztek oda emberek, a nemzetiségek gyűjtőhelye, így a vallás nagyon sokszínű és ezért van ott sok istenség is. Emellett viszont számtalan új istenség is megjelent (pl. média, pénz istene), akik le akarták taszítani a trónról az ősi isteneket, akiknek hatalma már így is meggyengült. Gaiman azt az elvet követte a regényében, hogy a régi isteneket kezdik elfelejteni és minél kevesebben hisznek bennük, annál gyengébbek lesznek, míg egyszer csak eltűnnek.

  Árnyéknak, ha még nem lenne elég a börtön és a halott felesége, megjelenik Szerda, hogy "belerángassa" őt  a háború kellős közepébe. Persze Árnyék eleinte erről mit sem tud, amikor meg kezdi kapizsgálni, hogy mi a helyzet, akkor pedig szkeptikus és elég nehezen tudja elfogadni, hogy mi folyik körülötte, de mivel nem sok mindent tud már kezdeni az életével, ezért csak sodródik az árral. Fő munkája Szerda megvédése lesz, mintha egy verőlegény lenne, de idővel számomra elég megható feladata lesz.

  Árnyék alakja nagyon szerethető. Hiába börtönviselt fickó, benne van a szerénység és az alázat is, az, hogy ő tulajdonképpen jó ember. Egyszerű és együgyű fickó, de nagyon is kedvelhető. Az alakja végig fenntartotta az érdeklődésemet és kíváncsi voltam, hogyan is alakul a sorsa. Bár a szokásostól távolabb vagyunk a gondolataitól és érzelmeitől, mint az a regényekben megszokott, de pont ez teszi őt érdekessé. Kedvenc hobbija, hogy érmékkel trükköket tanul meg és bemutatja azokat. Ez a hobbi tartja őt a felszínen és ezzel is érzelmeket fejez ki. Megnyugtatja, amikor feldúlt lelkiállapotban van és ez elég sokszor elő is fordul. Nem dühöng, nem őrjöng, mindenre hűvös nyugalommal reagál, de az érmék elárulják a valódi érzelmeit.

  Szerdát szerettem is, meg utáltam is. Végig azt próbáltam meg kitalálni, hogy miért pont Árnyékot, ezt az együgyű fickót szemelte ki magának. Valamikor úgy éreztem, hogy jót tett Árnyékkal, valamikor egyenesen haragudtam rá, hogy szerencsétlent belerángatta ebbe az egészbe. Aztán rájöttem, hogy valahol Szerda is olyan, mint Gaiman: vagy nagyon lehet szeretni vagy nagyon lehet utálni, de végül nem döntöttem sehogy sem.

  A többi mellékszereplő, főleg az istenek is érdekesek voltak. Néhányat felismertem rögtön, néhány viszont újdonság volt és ez arra sarkall, hogy majd bővebben utánuk nézzek. Anansit régi ismerősként mosollyal fogadtam, hiszen Gaiman bemutatta már őt az Anansi fiúk című művében. Lokit pedig egyenesen imádtam, miután végre nagy nehezen leesett, hogy ki is volt ő. Az utalás egyébként egyenesen ordít a lapokról, de ahogy az lenni szokott, az ember pont azt nem találja, amit a legjobban keres. Tudtam, hogy szerepel a könyvben, de már lassan a végére értem, amikor még mindig azon háborogtam, hogy ebben nincs is Loki. Aztán leesett, aminek le kell, így nálam ez a csavar is bejött, ahogy Gaiman eltervezte.

  A könyv annyira szövevényes és furcsa, hogy néha tényleg úgy érzetem, hogy nehezen emészthető, de végül sikerült követni a szálakat. Furcsa volt a humor, a pornográfia, a mitológia és a modern kor egyvelege, de ez teszi egyedivé a történetet. Úti regénynek is felfogható, mert Szerda és főképp Árnyék Amerikát járja és mivel Amerika is eleve ilyen furcsa egyveleg, tökéletes helyszíne volt ennek a káosznak. (Elég sokszor beugrott az Odaát az utazás és a kisebb epizódok miatt, amit külön díjaztam.) Az Amerikai istenek felfogható Amerika kiparodizálásnak is, hiszen nagyon jól bemutatja azt, hogy milyen is ott a kultúra, legalábbis az a kultúrakép, ami a világban él Amerikáról. Mindenhol van McDonald's, pár dolcsiért kocsit tudsz szerezni, tök mindegy, hogy honnan származol, te amerikainak minősülsz, az országút tele van motelekkel és még sorolhatnám.

  Nagyon szeretem Gaiman meséit, az Amerikai istenekben pedig bőven volt ezekből. Hiába nincs új a nap alatt, olyan sztoriba gyúrta össze a mondákat, hogy le a kalappal előtte. Még egy kisebb nyomozós szálat is kaptunk lassan adagolva, ami megint csak megért volna egy külön könyvet. A könyv nem hiába féltégla, hatalmas nagy munka lehetett összehozni ezt a sztorit úgy, hogy minden szálnak meglegyen a létjogosultsága és sikerüljön is elvarrni őket megfelelően. Gaiman is írta, hogy ebben segítettek neki, mert sikerült teljesen belegabalyodnia. Nem tudom, hogy az eredeti verzió milyen lehetett, de nagyon örülök, hogy a bővített kiadást olvashattam, mert Gaiman meséiből sosem elég. Lehet őt szeretni vagy utálni, viszont azt el kell ismerni, hogy nagy alkotó, hiszen ez a könyve megnyert számos rangos díjat és filmsorozatot is készítenek belőle.

Miért olvasd el? Ha szereted Gaimant, akkor ez egy "muszáj" könyv. Ha érdekel és szereted a mitológiát, akkor ez egy igazi kincsesbánya.

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted Gaimant, ezzel a könyvével sem fogod megszeretni.

__________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Árnyék, Loki, Anansi, Szerda

Tetszett: a furcsa egyveleg 

Nem tetszett: -

Kiadás: Agave, 2012

Oldalszám: 648 oldal 

__________________________________________________________________________________

Tovább

Rob Thurman - Holdvilág

Miért pont ez? Ha már belekezdek egy sorozatba, szeretem befejezni is, pláne akkor, ha tetszett is az első rész. Bár belekötöttem egy-két dologba, összességében megfogott Rob Thurman világa.

HA NEM OLVASTAD AZ ELSŐ RÉSZT, NE OLVASS TOVÁBB!

Történet: Az első kötet nagy végharca után fellélegezhetnek a Leandros testvérek egy időre és életünkben először úgy érzik, hogy a sok menekülés után végre letelepedhetnek egy városban és kapcsolatokat is kiépíthetnek. New York-ra esik a választásuk, ahol a nyüzsgés csak az előnyükre válhat, ráadásul itt több munkalehetőségük van, mint más helyeken. Többnyire testőrködnek, néha nyomoznak is, hamar híre terjed a "rettenthetetlen" testvérpárnak az alvilágban, így hamarosan egy nagyszabású ügyet kapnak: be kell épülniük a helyi vérfarkas falkába, azaz a helyi "maffiába", mert a Falka főnöke szerint, valaki nem csak a pozíciójára pályázik, hanem az életére is. A testvérpár alászáll a "pokolba"...

Vélemény: A második kötetet elolvasva nagyon megszerettem a sorozatot, sőt, imádom! Ami az első kötetben negatívum volt, itt végre eltűnt,  jók voltak a sejtéseim, hiszen az első kötet botladozásait levedlette az író és egy remek második részt hozott össze. Nagyon várom már a harmadik részt, mert rossz volt kilépni Thurman világából, olvastam volna tovább is a történetet. Ha minden igaz, a harmadik rész idén megjelenik, engem pedig semmi sem fog megállítani, hogy ne repüljek érte a könyvesboltba.

  Az Éjvilágról szóló véleménynél azt írtam, hogy szerencsére nem volt túl sok szerelem a könyvben, mert néha nem arra kíváncsi az ember, hanem más érzelmekre is, mint pl. a családi szeretetet, izgalom, stb. Ebben a kötetben már egy kicsit jobban kiéleződött a testvérek magánélete és a szerelmi rész, de Thurman-nek sikerült valahogy úgy megoldania a szerelmi szálakat, hogy megszerettem a párosokat. Érdekessé tette a kapcsolatokat, már csak azért is, mert mindkét nő/lány saját magában is egy érdekesség. Plusz pont jár azért, ahogy az író bánt a karakterekkel: mindkét fiú tisztelettel bánt a nőtársával, férfiként viselkedett, bár Cal még nagyon fiatal, de felelősségteljesen gondolkodott, Niko-nál pedig végig megmaradt a privát szféra védelme az egész könyv során, amitől még "szebb" lett a kapcsolata. Ennyit a szerelemről, mert lassan többet írok róla, mint amennyi a könyvben volt.

  A testvérpárhoz ragadtak a mellékszereplők, hiszen Promise-szal, a vámpírral és Robinnal, a faunnal közösen dolgoznak, illetve Robin próbál a kegyeikbe férkőzni, hiszen több száz évet magányosan tölteni nem egy leányálom, végre úgy látja, hogy barátokat szerzett. Ez a furcsa négyes kapja meg azt a munkát, hogy kiderítsék, ki is akar ártani a Falka főnökének, ha ezt kiderítették, akkor nem lenne rossz eltüntetni sem a föld színéről, de Niko erkölcsössége miatt, csak a munka első felét vállalják el. Elsőre úgy tűnik, hogy rutinfeladatot kapnak, csináltak már ilyet nem is egyszer, de nagyon hamar kiderül, hogy olyan dologba tenyereltek, amit egy életre megemlegetnek.

  Bár nem szeretem a vérfarkasokat és az ilyen jellegű történeteket, mégis kedvencemmé vált a sztori, mert szerencsére Thurman ezt a témát is profin kezelte.A vérfarkasok itt nem vonzó szexistenek, meg szexistennők voltak, hanem olyanok, mint a régi horrorsztorikban: nagyok, szőrösek, hihetetlenül büdösek és rondák, ráadásul vadak is. Az író egy tulajdonságot hagyott meg a modern vérfarkasokból: az emberséget. A vezetők befolyásosak, bármikor képesek alakot váltani, intelligensek, jó érzékük van az üzlethez, elsőre talán nem is tűnik fel a különbség az ember maffiatag és a farkas maffiatag között. Külön érdekesség volt, hogy Thurman jól elhatárolódó hierarchiát épített fel a vérfarkasok között és mint olvasó, egy fura rétegbe csöppenhettünk a szereplőkkel. A Falka vezére csupa "hátrányos" helyzetű, durván fogalmazva, korcs egyedekből építette fel a falkáját, ettől voltak félelmetesek Mindegyik olyan szörnyszülött volt, akit más falkák kitaszítottak pl. albínó farkas vagy olyanok, akik nem voltak képesek a teljes átváltozásra, valahol a felénél "beragadtak", ők sem az emberekhez, sem pedig a farkasokhoz nem tartozhattak a külsejük miatt.

Bodach

  Először a fantasyhoz soroltam Rob Thurman sorozatát, de tévesen, mert jobban húz a klasszikus horror felé. A vérfarkasos jelenetek között rengeteg olyan volt, ami már messze volt a fantasytól és inkább hátborzongatóan reálisnak tűnt, pl. az étkezési szokásaik, legalábbis a főnöké. Új lények is megjelentek ismételten a lapokon, amikről eddig csak az Odaát sorozatban hallottam vagy egyáltalán nem is hallottam róluk pl. bodach, dögevők, succubus. Megint csak ehhez a sorozathoz kell hasonlítanom a könyvet, mert a felépítése nagyon hasonlít rá. A bevezető kötet után, amiben a testvéreket és a háttértörténetüket ismerhetjük meg, a sorozat elindult ugyanabba az irányba, mint az Odaát: egy darabig a köteteket összetartó főszál háttérbe szorul és kisebb epizódok kerülnek előtérbe, amik legalább annyira lekötik az ember figyelmét. A nyitójelenetben éppen egy munka közepén találkozhatunk a testvérekkel: a helyi vidámparkban elszaporodtak a bodachok (bohócnak álcázott lények, akik kisgyermekeket rabolnak el, hogy aztán megegyék őket) és mielőtt egyre több gyerek tűnne el és elszabadulna a pokol, egy megbízás alapján el kell őket pusztítaniuk. Csak ezután indul el a kötet főszála a vérfarkasokkal, ami aztán egyre bonyolultabb és izgalmasabb lesz.

  Először amilyen kicsinek tűnik az ügy, olyan nagy lesz a végére. Valakit meg kell menteniük, aztán kiderül, hogy nem csak egy személyt, hanem még egyet, elárulják őket, aztán szövetségest találnak, gyilkolnak, majd rájuk vadásznak megint, keresnek-kutatnak, rohangálnak, miközben egyre jobban belegabalyodnak az érzelmekbe is. Nagyon szeretem, hogyha a könyvekben van valami misztikus tárgy, amiért a hajsza folyik, így szinte ugráltam örömömben, amikor itt is megjelent egy ilyen.

  A karakterek szerencsére fejlődtek és előreláthatóan még fejlődni is fognak. Cal most már nem volt annyira gyámoltalan, kezdte összeszedni magát, keményebb volt, talpraesettebb és végre önállóan is tudott cselekedni és gondolkodni, Niko nem fogta annyit a kezét, elindult a felnőtté válás útján. Jobban megismerhetjük a többieket is, ezáltal egyre inkább kialakul mindegyik karakter sajátossága. Bár a köteteket összekötő főszál egy kicsit háttérbe szorul, nem tűnik el teljesen, mert egy lépést előrehaladunk a testvérpár háttértörténetében és körvonalazódik egy nagyobb probléma is. Még egy plusz információ kiderül a származásukról, ami érdekes, de egy kicsit megsajnáltam Calt és feltettem a kérdést, hogy szegénykémben még hány fajta gén kutyulódott össze.

Succubus

  A humor és a fordítás is sokkal jobb volt, mint az első résznél, kevesebb volt a furcsa szó és több volt a helyzetkomikum. Az egyik legviccesebb rész Cal-lel és Robinnal volt a succubus kapcsán, azt a részt többször is elolvastam. Nem csak a humor javult, hanem az érzelmi töltet is. A vége jelenetek nagyon meghatóak voltak, bebizonyították, hogy a szeretet nem függ semmitől, lehet egy lény korcs, ijesztő és ronda, a család akkor is család marad, a szeretet pedig feltétlen. Cal karakterének legfőbb nyűgje ez, hogy a fiú nem hisz a szeretet feltétlenségében, nem hisz sem Niko-nak, sem annak, ha egy lány vonzódik hozzá. Ez a probléma tette széppé Cal szerelmi szálát és adott mélységet a vége jelenetnek. 

Auphe (Cal ezek után is megdobogtatja a szíveket?)

  A legtöbb történetnél nem szeretem, ha hemzsegnek a különféle lények, de itt olyanokból lehetett csemegézni, hogy a fantasy rajongónak csoroghat a nyála: faunok, vérfarkasok, succubus, auphe, bodach, troll (igen, a kedves kis Troll ismét szerephez jutott), vámpír, dögevők. Itt nem összekuszálták a világot, hanem teljesebbé tették és ezért imádtam az egészet a humor mellett.

Összességében: hol van már a harmadik rész?

Miért olvasd el? Mert egy nagyon jó sorozat lesz belőle, amit kár lenne kihagyni, főleg az Odaát rajongóknak és az urban fantasy szerelmeseinek. Thurman úgy ábrázolja a különféle lényeket, ahogy azt kell, nem csinál belőlük nyálas, metroszexuális, bambuló idiótákat. Világának hangulata sötét, de egyben nagyon humoros és könnyed.

Miért ne olvasd el? Ha szerelmes ifjúsági fantasyra vágysz, azt nem kapod meg ettől a könyvtől. Ha nem szereted az Odaát sorozatot, ezt sem fogod annyira kedvelni, mert nagyon hasonlít rá.

Ui.: köszönöm a szerkesztőnek az igényes munkát, a szöveg végre nem hemzsegett a hibáktól.

___________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Cal, Robin, Nyúzó és Zúzó, Promise (a végén még felsorolok mindenkit XD)

Tetszett: a könyv világa és hangulata, a rengeteg fejlődés az első kötethez képest.

Nem tetszett: -

Kiadás: Tuan Kiadó, 2011

Oldalszám: 316 oldal

___________________________________________________________________________________

Tovább

Rob Thurman - Éjvilág

Miért pont ez? Sokan olvasták körülöttem és felkeltette a figyelmemet a borító, ami már önmagában is egy jó kis urban fantasy-t ígér, a fülszövegről nem is beszélve. 

Történet: Caliban Leandros és féltestvére Niko élete arról szól, hogy folyamatosan menekülnek egyik helyről a másikra a szörnyek elől, akik üldözik őket. Ők Grendeleknek hívják ezeket a lényeket, hivatalos nevükön Auphe-ok, köznapi nyelven pedig a tündék ősei. Ők olyan lények, akik már a dinók korában is itt voltak, játékszernek tartották az embereket, de azok szaporodni kezdtek és az arányok végül megfordultak. Most már sokkal kevesebben vannak, de emiatt cseppet sem vesztettek az erejükből. Valamiért kipécézték maguknak a testvérpárt, de ez nem is csoda, hiszen Cal félig szörnyeteg, ráadásul fiatalabb korában sikerült is őt elrabolniuk és levinniük a "pokolba", ahonnan megszökött. Cal-nak két év telt el az életéből, míg a pokolban volt, Nikonak viszont csak két nap, de ez az esemény örökre összekovácsolta a két testvért. A történet New Yorkban játszódik, ahol sokkal több lény van az éjszakában, mint azt az ember gondolná, mégsem tud a testvérpár elrejtőzni a sokaságban a Grendelek elől, ugyanis váratlanul megjelenik egy a Central Parkban. 

Vélemény: Általában mielőtt nekiugrok egy könyvnek, elolvasom róla a véleményeket. Több száz könyvet szeretnék még elolvasni az életemben és "sajnos" ez a lista napról napra hosszabb lesz, így muszáj szortírozni. A sok tini fantasy után már nagyon vágytam egy keményebb fantasyra vagy egy urban fantasyra és mivel ez a könyv kapott már hideget és meleget egyaránt, már csak azért is kíváncsi voltam, hogy nekem mennyire tetszene. Miután a végére értem, nem lettem okosabb, ugyanis tőlem is hideget és meleget fog kapni. 
 
Meleg:  A könyv világába azonnal beleszerettem, annak ellenére, hogy nincs tökéletesen kidolgozva. Egy troll lakik a híd alatt, egy hatalmas kobold, kosárlabda méretű narancssárga szemekkel a Central Park saras földje alatt tengeti az életét és emészti az ételét, ami a rablókat és egyéb deviáns embereket jelenti, egy vámpír "fogyasztja" a férjeket a média szeme előtt, egy lény dudorászik a tükörből (most már tényleg leszerelem azt a tükröt a szobám faláról), hatalmas erejű szörnyek kergetik a hőseinket, egy piperkőc faun olvad be a városi életbe, egy fiatal látnok lány pedig segíti a testvérpárt, szóval volt itt mindenféle lény, ami a fantasyra éhes szem-szájnak ingere. Végre egy olyan könyv került a kezembe, ami nem feledkezik meg a kevésbé romantikus lényekről sem és nem akarja többnek mutatni őket, mint amik. A trollból nem csinált egy jó pasit, akiért megremeg egy tinilány lába, a koboldból nem csinált egy kis ugrabugra idiótát, aki zöld sipkában rohangál fel és alá pár centis méretével, hál istennek a vámpír sem kapott főszerepet, mondván, hogy most az a menő, azzal lehet könyvet eladni és végre egy kis vérfrissítés is történt, ugyanis faunokkal megvallom őszintén, Shakespeare óta nem találkoztam. 

  Az a világkép húzta fel nagyon a könyvet, hogy a jelen korunkban, az emberi városainkban, az éjszaka leple alatt ilyen lények élnek és tombolnak, nem lettek túlcicomázva, félelmetesek, önállóak és erőszakosak. Az emberek pedig nem veszik észre ezt a másik világot, annak ellenére, hogy ott van a szemük előtt. Nem volt rácsodálkozás sem, hogy: úristen ez ilyen lény, az meg olyan és: jézusom, ezt nem hiszem el, ilyen nincs, nem tudom elfogadni, hanem teljesen elfogadott és mindennapi tény volt a testvérpár és az olvasó számára is, hogy ilyen lények között rohangálnak a szereplőink. Megkönnyebbülés volt számomra, hogy több száz oldalnyi dráma kimaradt emiatt, mert már kezdtem egy kicsit unni azt a felállást, hogy az egyik főhősünkről kiderül, hogy milyen lény és az emberi főszereplő azon kínlódik és rágódik, hogy most mi lesz ezek után az életével, meg a kapcsolatával. 

  Plusz pont jár azért, hogy nemcsak főszálként, de még mellékszálként sem volt benne romantika és szerelem. Egy-két apró jelenet és említés szintjén volt, hiszen egy alapérzelem, de teljesen mellékes és lényegtelen volt. Sokkal inkább a testvéri szeretet és a baráti kötelékek kerültek előtérbe, amit nőként ugyanúgy értékeltem, mint a romantikát. Ebből is látszik, hogy a nőknek nem csak szerelemmel lehet eladni a könyveket, más érzelem is érdekli őket. Burkoltan ugyan volt benne szerelmi feszültség, hiszen a biszexuális faun (ő a legkedvencebb karakterem Árnyék mellett) túlzottan is kötődött az egyik főszereplőhöz, de nem ez volt a lényeg. 

 Maguk a lények is "elvarázsoltak" és a maguk nemében mindegyik érdekes volt, mindegyiknek volt valami háttértörténete, amiről még többet akartam tudni. A könyv vége felé megjelenő Fogó és Rafferty pedig egyenes kedvencem lett, nagyon remélem, hogy a későbbi részekben is szerepet kapnak majd.

 Árnyék volt a harmadik kedvencem a történetben. Ő az a tipikusan velejéig romlott és gonosz figura, aki egyben szórakoztató is. Egy percig sem habozott vagy elmélkedett a tettei helyességén, hanem ölt, kaszabolt gátlástalanul. Bevallom, hogy amíg ő nem jelent meg, vontatottnak és unalmasnak éreztem a könyvet és az ő megjelenésétől kezdve élveztem igazán a történetet.

  A hangulatot imádtam! Jó kis darkos, humorral megspékelt hangulata volt a könyvnek. Nem finomkodott az író, ami a stílust illeti. Sok volt a káromkodás, az obszcén kifejezés, folyt a vér, volt belezés is, mellé pedig hirtelen vágásként behozta a magasztosabb érzelmeket, mint a testvéri szeretet is, meg a hősiesség. Bár nem nevettem magam könnyesre az egész könyv alatt, voltak pillanatok, beszólások vagy helyzetkomikumok, amiktől hangosan felnevettem és közben hálát adtam, hogy nem a metrón olvasom a könyvet. Valahol az agyam hátsó zugában pedig végig az motoszkált bennem, hogy olyan ez a könyv, mintha egy Odaát részt olvasnék és már ezért megszerettem az egészet, ez adta a további löketet is, hogy belekezdjek a második részbe.

Hideg: Ez a könyv az a fajta, amiben az előnyök ugyanannyira hátrányok is. A legnagyobb negatívum is pont ebből fakad: a történet és a karaktelizálás elnagyzolt volt. Maga a főszál borzasztóan érdekes volt, de hiányzott az aprólékos felépítés, az, hogy lépésről lépésre bontakozik ki az egész. Tulajdonképpen Cal nagy monológok során zúdítja az olvasóra a történetet és a leglényegesebb részeket egy hirtelen váltással tudjuk meg egy másik szereplő szemszögéből, szintén monológok formájában. Mint olvasó, ahhoz szoktam hozzá, hogy a párbeszéd és a cselekmény során, lassan adagolva jut hozzá a főszereplő és ezáltal én is az információkhoz, itt viszont több oldalnyi vontatott monológ után, egyszer csak olyan természetességgel kezdett beszélni a szereplő a lényegi pontokról, mintha ez köztudott lenne, szóval tudnom kéne. Egy kicsit olyan érzés volt, mintha az író elfelejtette volna megemlíteni a kellő időben a tényeket és hirtelen eszébe jutna, hogy kimaradt, de fittyet hányva rá bedobja és nem magyarázza meg a dolgokat. Ezáltal el is siette a főszál eseményeit, míg más szálakat, amik kevésbé voltak érdekesek, sokáig elhúzott. Sajnáltam, hogy az alapsztori sántított, hiszen az ötlet nagyon érdekfeszítő volt és jól is indult az egész, de ez a hullámzás elkeserített egy kicsit. 

  A karakterizálással sem voltam megelégedve és ez a stílusból fakadt. Az egész lazulós stílus, a káromkodásokkal együtt sokszor zavart. Imádom ezt a stílust, de csak akkor, ha egy szereplő sajátossága, megkülönböztető jegye, nem pedig az összesé. Ha nem írja oda, hogy éppen ki beszél, meg sem tudtam volna különböztetni a szereplőket egymástól, ez rontotta el a karaktereket. Már említettem, hogy minden lénynek és egyben szereplőnek volt saját és érdekes háttértörténete. Mikor megjelentek egyesével a lények, borzasztóan kíváncsi lettem rájuk. Főleg a koboldra, Kobbira, de mikor megszólalt, ugyanolyan stílusban és szavakkal beszélt, hogy akár Cal mondatai is lehettek volna, vagy Árnyéké. A párbeszédek során egy massza lett az összes karakter és nem különültek el egymástól, ez pedig roppantul zavaró volt. Volt pár olyan jelenet, amikor elképzeltem magát az írót, hogy milyen jól szórakozott a Word előtt a saját stílusán, elhülyéskedett a karakterekkel, ezzel nem is lenne gond, egészen odáig, hogy meghagyta ezeket a jeleneteket és komolyan is gondolta, hogy így adatja ki.  Olyan érzésem volt, mintha kitalált volna egy elképesztően jó sztorit, tök jó világgal, meg karakterekkel, de amikor a megírásra került a sor, útközben elvesztette a fonalat és elhanyagolta a kidolgozást. Talán határidőhöz volt kötve, ami szorosan a nyomában loholt?

  A testvéreket sem sikerült megkedvelnem annyira. Niko érdekes karakter, de eléggé háttérbe szorult és az a keménység, amit képviselt, nem éleződött ki annyira, mint kellett volna. Mondhatnám azt is, hogy egy néma zsoldos volt a háttérben, pedig ő volt a testvérek közül az érdekesebb. Cal pedig ahhoz képest, hogy egy kevert lény, nagyon esetlen, béna és puha volt, mintha egy hatéves kis öcsike lett volna, aki még a pelenkájában botladozik, mellette viszont olyan stílusa és modora van, mintha egy kemény pasi lenne. Szerencsére a könyv végére megváltozott valamennyire a személyisége és ezért kedveltem meg, mert addig a pontig egyenesen irritált. 

  Egyelőre abban a hitben ringatom magam, hogy a sok negatívum a fordításnak is köszönhető. A káromkodásnak is külön kultúrája van minden nyelvben és elég nehéz lehet lefordítani úgy, hogy a mi szokásainknak megfeleljen és ne is legyen sok az ismétlődés, de mégis megmaradjon a karakter sajátossága. Ez szokott rontani nagyon sokat az élményen és bár nem láttam az eredeti szöveget, csak a magyart, mégis sántított néhol az egész. Most őszintén: használja még valaki azt a szót, hogy k*rv*pecér? Én a nagymamámtól hallottam utoljára és ennek a szónak van egy régies hangulata. A '40-es években még hatalmas nagy sértésnek és káromkodásnak hatott, ma már csak kiröhögni lehet ezt a szót. A szóhasználat számomra sokszor kifacsarta és megölte a karaktereket.   
Összességében: minden negatívum ellenére megszerettem a könyvet, mert nagyon jó kikapcsolódás volt. Érdekes volt a sztori, a karakterek még érdekesebbek és az a hiányérzet, hogy nem tudtam meg mindent róluk, arra sarkall, hogy folytassam a sorozatot. Remélem, hogy a későbbi kötetek fejlődni fognak, mind a stílusban, mind a történetben, ezért megadom az esélyt, hogy akár egy kedvenc sorozattá nőheti ki magát. A legnagyobb vonzereje azonban az Odaátra jellemző hangulat, ami ugyan jelen van, de mégsem ér fel vele. 

Miért olvasd el? Ha szeretnél egy jót szórakozni, miközben izgulsz is az eseményeken, akkor ajánlom a könyvet. Ha szereted az Odaátot, ez is tetszeni fog, mert sok a hasonlóság. Nagy rajongója vagyok az urban fantasy műfajának, ha te is így vagy vele, akkor bátran vedd a kezedbe.

Miért ne olvasd el? Ha nagyon szőrösszívű vagy a kritizálás terén, akkor néha csalódást és bosszúságot fog okozni a könyv, mert sok dolgot lehet benne kifogásolni. Ha nagyon meghatározza az olvasási szokásaidat és a szeretem, nem szeretem kérdésre a válaszodat a stílus, akkor óvatosan vedd a kezedbe a könyvet, mert az egész ugyanazon a szinten mozog. Vagy megszereted és tetszik vagy pedig halálra fog idegesíteni és félredobod a könyvet.

Ui.: ez valami új szokás, hogy a kiadás előtt ennyi elgépelést, vesszőhibát, helyesírási hibát hagynak a könyvekben? Régebben mintha jobban adtak volna az ilyesmire, mostanában pedig egyre több ilyen könyvvel találkozni.

___________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból
Karakterek: 5/5 pontból
Tetszett: a világ, a hangulat, a lények
Nem tetszett: a karakterek egybemosott stílusa
Kedvenc: Robin, a faun; Fogó és Raferty; Árnyék
Kiadás:  Tuan Kiadó, 2008
Oldalszám: 346 oldal
___________________________________________________________________________________

Tovább

Lauren Beukes - Zoo City

Miért pont ez? Elég csak ránézni a borítóra, elolvasni a fülszöveget és rögtön beleszeret az ember. Az Ünnepi Könyvhéten ez meg is történt velem, pedig úgy indultam, hogy egy könyvet se veszek. Mégiscsak elbuktam, ezt a könyvet nem lehetett otthagyni. :)

Történet: A Zoo City világában azok, akik valaki másnak a haláláért felelősek egy misztikus átok sújtja: élő lelkiismeretként megjelenik mellettük egy állat, aki a haláluk napjáig ott is marad. A bűnösség így mindenki számára nyilvánvaló és látható. A történet főhőse, Zinzi December is elállatosodott egy családi tragédia következtében. Az egykori menő újságíró Lajhárral él együtt Zoo Cityben egy lepukkant lakásban. Szerencse  a szerencsétlenségben, hogy az elállatosodottak kapnak az élő lelkiismeret mellé egy képességet is, Zinzi esetében ez az elveszett tárgyak és/vagy személyek megtalálása. Mivel Zinzi a társadalom peremére szorult, az újságírásból nem, de ebből a képességéből meg tud élni. Odysseus Huron, a híres zenei producer egy nagyobb munkával bízza meg: az újonnan felfedezett popsztár ikerpár lánytagját, Songwezát kell megtalálnia még a lemezbemutató előtt. Zinzi, képességének és újságírói-nyomozói tapasztalatának köszönhetően azt reméli, hogy hamar lerendezi az ügyet, de az sokkal nagyobb, bonyolultabb és veszélyesebb, mint elsőre gondolta.

Vélemény: A Zoo City az idei év egyik legjobb és legkülönlegesebb olvasmánya volt számomra. Különleges, mert dél-afrikai szerző tollából született és azért is, mert újszerű. Az újonnan alapuló Ad Astra Kiadó a hiánypótló művek megjelentetését tűzte ki célul és kívánom, hogy tartsák is meg a jó szokásukat, mert a Zoo City tényleg hiányzott volna a polcomról, úgy, hogy még nem is tudok róla. Az American style bejegyzésemben pont ezen akadtam fenn, hogy miért az amerikai művek jelennek meg túlnyomó részben, mi a helyzet a többi nemzetiséggel? Mi a helyzet más műfajokkal vagy stílusokkal? Miért szól lassan minden könyv ugyanarról, csak egy kicsit másképp? A Zoo City elolvasása után viszont befogom a számat, mert az Ad Astra pont ezt az igényemet teljesíti, már szemet vetettem a többi könyvükre is.

  A könyv urban-fantasy, de van benne valami más is, valami plusz, egy sajátos varázs, ami miatt nem is tudom megmondani, hogy mi a pontos meghatározása a műfajnak. Van benne nyomozás, misztikum, fantasy, humor, társadalomrajz. Nem csak Zinzi, de maga a könyv is pimasz és én imádom az ilyet. Az alaptörténet és a környezet nem is annyira új kitaláció, hiszen az állatok szellemisége már más művekben is megjelent, a lepusztult helyszínek pedig egy az egyben így néznek ki ma Afrikában, a különleges képesség adott, szinte már minden könyvben megjelenik, a popsztárok világa sem újdonság, de ahogy Lauren Beukes mindezt összegyúrta és megírta, na az a nagy szám!

  Itt nem vacakoltunk azzal, hogy a szereplő felfedezi a képességét és/vagy normálisnak hitt emberi életéből hirtelen belecsöppen a fantasztikumba, hanem minket, olvasókat dobnak be a mély vízbe. A fejemet kapkodtam oldalról oldalra és egyre jobban elkerekedett a szemem, ahogy lépésről lépésre világossá váltak a dolgok. Konkrétan nem bírtam letenni a könyvet, magába szippantott a világ. Imádtam Zinzi alakját és bár a nyomozás szál egy kissé gyengébbre sikerült, mégis végig járattam az agyam, hogy vajon ebből mi fog kisülni. Zinzi egy igazi badass csaj, jó a humora, talpraesett, bár néha csinál hülyeséget, de ettől lett élőbb az alakja. Mindenki követ el hibát, még akkor is, ha profi. Ebben a világban egyébként kellett is, hogy Zinzi ennyire badass legyen, mert szó szerint egy pokol van körülötte. Nem nehéz elképzelni, hogy milyen lehet a könyvbeli társadalom, elég csak az afrikai háborúkra, a gyerekkatonákra, a nyomorra, éhínségre és az AIDS-re gondolni. A cél az életben maradás, a túlélés. A helyzetet még az élő lelkiismeret is nehezítette Zinzi számára, hisz így nyilvánvaló, hogy bűnös. Hiába volt menő újságíró, a régi életébe soha többet nem térhet vissza, így ebből az új életből kell kihoznia a legjobbat és ez sikerül is neki.

  A világ és a nyomozás mellett Zinzi magánéletébe is bepillantást nyerünk. Nagyon tetszettek ezek a részek, mert volt egy sajátos hangulatuk. Zinzi egy vérbeli felnőtt nő, aki meg tud lenni egyedül is, mégis hiányzik mellőle egy férfi. Van ugyan kapcsolata, de az bonyolult, mégis Zinzi méltósággal tudja viselni. Leszámítva azt, hogy jó sokszor káromkodik, de alapjában véve jól kezeli. Ez a káromkodása is tetszett, mert az írónőnek sikerült így megmutatnia, hogy Zinzi a páncél mögött egy érző és dühös nő, aki nem szereti, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy kellene.

  Az állatról is szót ejtek, mert nem lehet mellette elmenni. Lajhár egy isten, komolyan. Annyira aranyos és imádni való, annyira jópofa humora van, hogy nem lehet nem szeretni. Persze a szereplőnek és általában véve az összes szereplőnek egy skarlát betű a saját állata és sokszor teher, hogy mindig mindenhol ott van, de ezek az állatok egyéniségek. Őket nem lehet otthon hagyni, mint egy kiskutyát vagy egy papagájt, hanem tényleg ott vannak mindig, de azért kellő távolságot lehet tőlük tartani. Az ágyban például nincsenek ott az emberrel, megvan a saját kis vackuk. Lajháron kívül találkozhatunk még pár állattal, de nekik annyira nem tűnik fel az egyéniségük, mégis színfoltjai a sztorinak.

  A nyomozás szál viszont a leggyengébb része a regénynek, mégsem lesz tőle rossz a könyv, sőt. Elsősorban ez nem krimi, így nem is elvárás, hogy annyira csavaros és szájtátós legyen ez a szál, ráadásul még lehet rajta javítani. Szívesen olvasnék még Zinzi főszereplésével könyveket és akkor lenne ideje az írónőnek fejlődni a krimiszállal. A nyomozást inkább a karakterek tették érdekessé. Az ikerpár fiútagja, a zenei producer személye, a kisebb epizódok. A könyv vége ráadásul elég véresre sikeredett, így ellensúlyozta a krimiszál csavarosságának hiányát.

  A történetet időnként megszakítják a kisebb cikkek, tévéhírek, filmbemutatók szövegei, amik szorosan nem kapcsolódnak a történethez, viszont az elállatosodott világot, a nyomort és a szenvedést még érzékelhetőbbé teszik és ettől tűnik jól felépítettnek a világ. Először próbáltam ezeket a részeket a sztorihoz illeszteni, azt hittem, hogy előrevetítik a cselekményt, végül ezt feladtam, de mégis tetszett, mert szokatlan megközelítése volt az írásnak számomra.

 

  A borító gyönyörű, jobb, mint az eredeti (legalábbis annál jobb, mint amelyiket én láttam-ld. fentebb), a kivitelezés pedig első osztályú. Kellemes lapozgatni és fogni a könyvet és nagyon szép dísze a könyvespolcnak. A tartalma pedig első osztályú!

Miért olvasd el?   Érdemes elolvasni a könyvet, mert nagyon érdekes világot fest le az írónő, nagyon jó stílusban, szerethető karakterekkel, jó humorral és újdonságot hoz egy kicsit a fantasy világába. Kellően pörgős, pimasz, mégis könnyed olvasmány.

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a badass karaktereket, a vérengzést, a káromkodást, akkor nem fog tetszeni.

___________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Lajhár, Zinzi

Tetszett: az újdonság, a pimaszság, a Bret Easton Ellises utóérzés

Nem tetszett: a nyomozás szál egy kissé halványra sikerült

Kiadás: Ad Astra, 2012

Oldalszám: 356 oldal

___________________________________________________________________________________

Tovább

Neil Gaiman - Tükör és füst

Miért pont ez? A temető könyve után Gaiman az egyik kedvenc íróm lett, így nem hagyhattam ki ezt a novellás kötetet. 

Történet: Sok kis történet gyűjteménye, amelyekben a varázslat, a mágia, a fantasztikum a közös. A legtöbb novella és elbeszélő költemény már ismert történeteket, meséket, rémsztorikat dolgoz fel egészen más megközelítésben. 

Vélemény: Némelyik történetet imádtam, némelyiknél pedig nagyon haragudtam az íróra. Azzal a gondolattal vettem kezembe a könyvet, hogy végre ismét elmerülhetek Gaiman varázsos világában, ami a sajátja és utánozhatatlan, de sajnos a nagy elvárásaimnak nem felelt meg a kötet és egyenesen csalódtam. Ez a csalódás azonban nem jelent feltétlenül negatívat, csak mást vártam.

  Imádtam mindig is Gaiman meséit, talán az Anansi fiúk volt az a történet, ami már inkább humorosabb és felnőttesebb volt a többihez képest, így nagyon furcsa volt számomra más oldaláról is megismerni az írót. Bájos történeteket vártam a novelláskötettől, azt a tisztaságot és ártatlanságot, ami az általam olvasott könyveinek karaktereit jellemzi, de helyette ellentétes benyomásokat kaptam. Sok volt a vér, a szex, a bűn a lapokon és ez szokatlan volt számomra Gaimantől. 

  A novellák és elbeszélő költemények írói pályájának különböző szakaszaiban íródtak és ez érezhető is volt. A kötet elején, a bevezető részben Gaiman mindegyik alkotásához megjegyzéseket fűzött vagy a történet kiötlésének folyamatáról adott háttér információkat. Először el sem akartam olvasni ezeket a megjegyzéseket úgy, hogy még nem is ismerem a történeteket, de mégiscsak belevágtam és megérte. Nagyon szeretek az alkotó folyamatról, az írásról is olvasni. Az írók többségét a kész mű alapján ítéljük meg, így is ismerjük meg őket, a történeteikkel azonosítjuk, de arról már ritkábban esik szó, hogy az író is ember, nem feltétlenül egy nap leforgása alatt alkotta meg a nagy művet, hanem bizony kemény munka áll mögötte, buktatókkal, feszültséggel, írói válsággal, aztán meg őrült gépeléssel éjszakákon át, amikor az ihlet megszállja őket. Ezek a kis megjegyzések beengedték az olvasót ebbe az alkotói folyamatba, hogy melyik novellát mi ihlette, miért írta meg - rendelésre vagy csak a maga szórakoztatására -, mennyi ideig írta, mi lett a sorsa, stb. Bár a szerkesztés szempontjából ötletesebb lett volna nem egybe gyűjteni a könyv elejére ezeket a beszámolókat, hanem inkább a novellákhoz kellett volna biggyeszteni őket, a sok visszalapozást elkerülve.

  A kötet sok novellát tartalmaz, így csak párat fogok kiemelni, amik nagyon megnyerték a tetszésemet, összességében viszont elmondható, hogy a Tükör és füst kellemes perceket okozott néhány döcögősebb időszakkal. Szinte minden második novellát untam és alig vártam, hogy vége legyen. Eleinte mindig arra számítottam, hogy unalmasnak unalmas a sztori, de hát Gaiman írta, biztos kitalál a végére egy olyan csattanót, hogy leesik az állam még a padló alá is, de sajnos az unalmas kezdetű történet unalmas is maradt. Nem jártam utána, hogy melyiket mikor írta pontosan, de kíváncsi lennék, hogy a véletlenszerűen összekevert novellák, hogy mutattak volna időrendi sorrendbe állítva, biztos, hogy jobban kivehető lett volna az író fejlődése, így viszont megmaradt a meglepetés ereje, mert sosem tudhatta az ember, hogy a következő novella milyen színvonalú lesz, vagy maga a történet mennyire lesz érdekfeszítő. Sok esetben, legnagyobb csalódásomra elég kusza, összekapott és befejezetlennek vagy értelmetlennek tűnő alkotás is belekerült a kötetbe. Jók voltak, én még ilyeneket se tudnék összehozni, de Gaimantől nem ezt vártam volna. 

  A fekete leves után jöjjenek a pozitívumok: minden első novella viszont kiváló volt és az áll leesésének pillanat is megvolt. A jó novellák mind olyan varázslatosak és bájosak voltak, hogy örömömben ugráltam, amiért gaimanesek voltak. Öt nagy kedvencem lett és ezeket többször is el fogom olvasni. 

  Lovagkor: egy idős nénike megveszi a Szent Grált fillérekért a helyi boltban, majd miután hazaviszi, megjelenik érte egy középkori lovag és a Grálért cserébe csupa olyan dolgot kínál fel, ami szintén nagy kincset ér, pl. a Bölcsek köve, a hallhatatlanság ígérete, a megfiatalodás, de a nénike csak azt nézi, hogy a Grál milyen jól mutat a kandallópárkányon az elhunyt férje képe mellett. A történet viccesen bájos volt és megvolt benne a varázslat a hétköznapiság mellett.

  A troll hídja: a novella főszereplője egy kisfiú, aki bóklászása során eljut egy hídhoz, ahol egy troll lakik. A troll el akarja venni az életét, de a kisfiú kidumálja magát és megígéri, hogy később még visszatér, ha már többet élt és akkor odaadja a trollnak az életét. Aztán a kisfiú felnőtt lesz, ismét találkoznak, de megint csak üzletet kötnek. A csattanó megdöbbentően jó volt. 

  A fehér úton: ez egy elbeszélő költemény, ami tulajdonképpen a Kékszakállú Herceg Várát dolgozza fel. Mindig is imádtam ezt a történetet, így nagyon élvezetes volt olvasni Gaiman stílusában. Hátborzongatóra sikeredett, mégis volt benne báj. 

Nagykeráron beszámítjuk: nagyon vicces, mégis elgondolkodtató történet arról, hogy az ember mennyire be tud hülyülni, ha meghallja azt a szót, hogy "akció", attól függetlenül, hogy olyan dolgot lehet akciósan megkapni, ami a kutyának se kell. Itt a gyilkosság akciós és a főszereplő szemén át láthatjuk, hogy egy marketingfogás mekkora hatással van az emberekre. A sztori ennek a viselkedésnek a kifigurázása.

A legjobb és legerősebb darabja a kötetnek a sokak által ismert és emlegetett Hó, üveg, alma. Ez a Hófehérke klasszikus feldolgozása és egyben kifigurázása is a gonosz mostoha szemszögéből. Bár rémisztő, hátborzongató, néhol undorító is, mégis paródia, hiszen nagyon sok elem (pl. a herceg nekrofil=halottakhoz való vonzódás, szexuális vágyakozás) kiélezi az eredeti mese rejtett horrorját. Ha elolvastad, erősen elgondolkozol rajta, hogy az eredetit valaha is odaadd-e a gyereked kezébe, hiszen kész horror. 

Miért olvasd el? Ha szereted Gaimant, ezt is szeretni fogod, bár megvan a veszélye a csalódásnak, de az újdonságnak is, hiszen az író egészen más oldaláról is bemutatkozik. Sok novella szórakoztató, érdekes és vicces volt, ha nincs időd belekezdeni egy könyvbe, akkor ideális választás a Tükör és füst, mert hamar bekerülhetsz egy varázslatos és változatos világba.

Miért ne olvasd el? Ha nem olvastál még Gaimant, akkor ne ezzel kezd, mert nem éppen a legjobb alkotása. A kötet fele kiváló, a másik felében viszont alulmúlta önmagát az író. Gaimant vagy nagyon utálják vagy nagyon rajonganak érte, ha az előbbi táborba tartozol, de igyekszel őt megkedvelni, akkor ne ezzel a könyvével tedd.

___________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból (átlag, hiszen voltak akár 10 pontos novellák is benne, de voltak 1 pontosak is)

Karakterek: 5/5 pontból (egy kicsit passzív figurák voltak)

Kedvenc: a Hó, üveg, alma című novella és a további négy, amelyet fentebb felsoroltam

Tetszett: A megjegyzések a bevezetőben és az, hogy minden novellához tartozott valami plusz információ.

Nem tetszett: az unalmasabb novellák, azok kihagyásával remek kis kötetté vált volna.

Kiadás: Agave, 2011

Oldalszám: 330 oldal

___________________________________________________________________________________

Tovább

Ta-mia Sansa - Lélektelen

Miért pont ez? Volt szerencsém megismerkedni az írónővel puszta véletlenségből és mivel nagyon megkedveltem, mint embert, kíváncsi voltam rá, hogy miket alkot. Megtudtam, hogy a Sötét Hórusz című könyve már kiadásra került, így a "kedvelem" átment "fel is nézek rá" állapotba. A rengeteg írásról való eszmecsere után pedig megajándékozott éppen készülő műve kéziratával és az egyik tesztolvasója lettem. A mű még kiadatlan, így borítója nincs, viszont az írónő nagyon szépen rajzol, így muszáj megmutatni azt is. 

Történet: Az egész könyv tulajdonképpen Cathrine Therton, a későbbi Cat Turney életét dolgozza fel. Sansa egy regényfolyam írásába (Gender-krónikák) vágta a fejszéjét, amelyből ez a hatodik kötet. Cat Turney szerephez jut egy későbbi részben is, aminek az előzményeként is felfogható a Lélektelen. A sci-fi történet nem a Földön, hanem Bubastison játszódik, ahová az emberek elmenekültek és új társadalmat, új világot építettek fel. A disztopikus jövőben ugyanúgy megtalálható a nyomorúság, az éhínség, az aberrált emberek sokasága. Az új bolygón meg kell tanulniuk alkalmazkodni az idegen környezethez, új élelmet kell találniuk, mert nem terem meg minden, mint ami a Földön és egészen más halálos betegségek is felütik a fejüket, mint például a xenoláz. Cat gyerekkorától kezdve kísérhetjük figyelemmel, hogy milyen is ez a világ: milyen az egyén és milyen a társadalom számára. Cat egy zseni és emellett lelkileg sérült, de igyekszik kimászni a saját poklából, miközben megpróbálja a hozzá hasonló árvák életét is megváltoztatni. Felfedezi a dattarát, azt a növényt, ami megoldja az éhínség problémáját. 

Vélemény:  Általában a rossz könyvekről tudok sokat írni, míg a jókról alig. Sansa könyve viszont jó és iszonyatosan sok gondolat kavarog bennem a művével kapcsolatban, amiről én is tudnék írni egy regényt, de azt senki se olvasná el, szóval rövidre kell fognom. 

  Leszögezem, hogy nem vagyok elfogult az írónővel szemben, meg szoktam mondani, ha valami nem tetszik, mert attól fejlődik egy író, hogy sok olvasó véleményét meghallgatja, az viszi előre a munkásságát. Míg olvastam a könyvet, folyamatos visszajelzéseket és jelentéseket kellett adnom, de akármennyire is akartam nem tudtam belekötni semmibe az ég világon. 

  A történet magával ragad, elsodor, elgondolkoztat, megnevetett, megsirat, feldühít, szóval az összes érzelmet kiráncigálja az emberből és összekutyulja, feltesz egy érzelmi hullámvasútra. Pont ezt várom el egy könyvtől, hogy rántson magával, játsszon az érzéseimmel, tudjam az egyik szereplőt szeretni, a másikat utálni, tudjak min izgulni, tudjak miért szurkolni és legyen kit sajnálni. Emellett adjon valami pluszt is a szórakozáson kívül, érintsen meg, gondolkoztasson el, de ne azon, hogy a szereplő miért lett ilyen elfuserált karakter, a világot miért nem dolgozták ki jobban és a szerkesztésre miért nem ügyelt senki, hanem a könyv tartalma és mondanivalója dolgoztassa meg az agytekervényeimet. A Lélektelen minden kritériumomat teljesítette és ezért le a kalappal az írónő előtt. 

  Cat Turney alakja teljesen kihozott a sodromból és felkavart. Kiskorától kezdve megismerhetjük és végig járhatjuk vele azt az utat, amit megtesz. A szüleit elviszi a xenoláz, így xenoárva lesz és elviszik egy házaspárhoz, akik a gyámjai lesznek. Cat nagyon kötődött az édesanyjához, akinek halála volt talán az első olyan tragédia, ami örökre megváltoztatta a lány életét. Ugyan lettek "szülei", de hamarosan kiderül, hogy ez inkább átok, mint szerencse. Az apa egy alkoholista, tudatlan és erőszakos vadállat, az anya pedig a férje által való elnyomásban élő tehetetlen "veréb". Cat-nek nagyon sok tortúrát kell elviselnie, mire megszabadulhat tőlük, de a szabadulás csak fizikailag történik meg, a lelkében örökre nyomot hagynak azok az évek. 

  Nagyon kalandos és elborzasztó események útján jut el a fővárosba a fiatal zseni, aki csalódott az egész emberiségben. Végre rendeződni látszódnak a dolgai, a szárnyai alá veszi egy jószívű tudós, Dominic Kora és egy Cathez hasonló korú fiú is (Vilam, kép lent) kitünteti a figyelmével. Megalapítják a TO-t, ahová csak nagyon intelligens és tehetséges gyerekek kerülhetnek be, hogy tanulmányaik befejeztével a legismertebb tudósokká válhassanak és megtalálják a xenoláz elleni gyógyszert, ami az éhínség mellett a legfőbb halálozási okot jelenti Bubastison. Cat bekerül a csapatba és SPOILER! megtalálja az éhínség problémájára a megoldást, a dattarát, ami egy búzához hasonló növény. SPOLIER VÉGE! 

   

  Úgy tűnik, hogy Cat élete végre helyreáll. Bár elveszti mentorát, Dominicet, de legalább volt egy valaki, aki közel tudott kerülni a lelkileg sérült és szeretetre éhes lányhoz, ami talán egy kicsit enyhítette az emberekben való csalódottság érzését. A dattara feltalálásával Cat nem csak hírnévre, de vagyonra is szert tesz, ami ahelyett, hogy megelégedéssel töltené el, elindítja őt a lejtőn. A vagyonhoz hamarosan hatalom is társul, innentől kezdve pedig nincs megállás. 

   Cat Turney élete kalandos, veszélyekkel és nyomorúsággal teli. A főhősnő nem egy pozitív karakter, de mindvégig szimpatizál vele az olvasó és megérti, hogy mit miért tesz. Amellett, hogy egy egész társadalomnak jót ad, legalább annyi rosszat és szörnyűséget elkövet. Kész pszichológiai tanulmányt lehetne írni a karakterről, mert nagyon sok minden közre játszott abban, hogy egy kislány hogyan változott felnőve egy szörnyeteggé. A molesztálás, az alkoholizmus, a testi és lelki erőszak, a szülei halála, az éhínség, a xenoláz, a társadalom iránti empátiája, majd később annak hiánya csupa olyan tényezők, amiktől nem csoda, hogy mivé változott. Mégis, én személy szerint mindvégig szimpatizáltam vele és kedveltem, szurkoltam azért, hogy jobb legyen az élete. Aki lentről jött és önerőből fel tud kapaszkodni, nagyon becsületes dolog, így végig reménykedtem benne, hogy van Cat számára remény. Sansa azonban élethűen megmutatta, hogy egy ennyire sérült ember nem tud már túllépni a fájdalmain, hogyha a világ a feje tetejére áll, akkor sem. 

   Rengeteget lehetne még Catről írni, annyira jól kidolgozott és összetett karakter, hogy az hihetetlen. A zárkózottsága, a csípős nyelve, a férfi ruhái és a napszemüvege mögött mindvégig ott van benne a megbántott kislány, aki szeretne bizonyítani önmagának és az édesanyjának is. Sokszor úgy tűnik, hogy nincs lelkiismerete, de a felszín alatt látszik, hogy van, különben nagyon sok dolgot nem tett volna meg. Vilammal való kapcsolata nagyon felkavaró volt érzelmileg és az utolsó fejezetnek még mindig a hatása alatt állok. Az írónő nagyon jól megmutatta, hogy egy kapcsolat milyen szépen indulhat, de van egy határ, amin túllépve a visszájára is fordulhat és kiderülhet a másikról, hogy gyökeresen más ember, mint amilyennek mutatja magát. Tragikusan és megrázóan alakult a kapcsolatuk, de a legelgondolkodtatóbb mindvégig az volt, hogy ilyen a valóságban is megtörténik, csak próbálunk nem tudni róla.

  A világ nagyon jól kidolgozott, szinte mindvégig láttam magam előtt a Várost, a későbbi Cattown-t, az épületeket kívül-belül, a sikátorokat, a levegőben közlekedő autókat. A politika és a vallás is szembe került egymással, később Cat képviselte a politikát és a tudományt, a vallást pedig Nut főpapnő. Nagyon szórakoztató volt olvasni a csatározásaikat, de a mosoly mögött azért erősen járt az agyam, hogy kinek is adjak igazat. Nemcsak a város és a bolygó apró részletei voltak kidolgozottak, de a politika, a vallás, a tudomány, a hétköznapi élet, a karakterek egytől-egyig, szóval minden, ami élővé tette Sansa világát. Egyik karakter iránt sem tudtam közömbös maradni, volt, akit utáltam, volt, akit szerettem és volt olyan is, hogy az egyik percben kedveltem valakit, a másikban pedig olyat tett, hogy megutáltam, sőt megundorodtam tőle. Valamiért Cat volt az egyedüli, akiért mindvégig rajongtam, annak ellenére, hogy józan ésszel felfogva utálnom kellett volna.

  A legjobban azonban nem a világ, nem a tudományos kísérletek, nem is a kalandok fogtak meg a történetben, hanem a társadalmi rajz. Az éhínség, a betegség, a nyomorúság. Az írónő szinte az egész emberi poklot lefestette a könyvében, volt itt vérfertőzés, nemi erőszak, alkoholizmus, drogfüggőség, egyéb erőszak, gyilkosság, erkölcstelenség és etikátlanság. Veszélyes dolog ilyen témáról írni akár utalásként is, mert mindig kerülhet olyan ember kezébe a könyv, aki átélt hasonlókat és megsértheti vele az író, ha helytelenül kezeli a témát. Sansának azonban különösen jó érzéke van ahhoz, hogy finoman tapogatózva, mégis szókimondón és legfőképp a helyén kezelje ezeket a témákat.

   A stílus olykor nagyon hasonlított Asimovéra, aki nagy hatással volt az írónőre, mégis van egy sajátos hangulata és nyelvezete, amilyennel eddig nem találkoztam. Nagyon sok életigazságot olyan szépen fogalmazott meg, hogy többször is hangosan ízlelgettem a szavakat, voltak egyedi szófordulatai is, mint pl. a keze a füléhez rebbent. Mindvégig könnyed és szép maradt a stílus, nem volt benne olyan "ficam", ami megakadályozta volna a könyv élvezhetőségét. Plusz pont jár a csípős és szarkasztikus humorért. Cat olyan volt, mint Dr. House nőben.

  A Lélektelen egy pszicho sci-fi, ha nagyon be akarom határolni a műfaját. Hiába játszódik a jövőben, hiába játszódik idegen bolygón, az írónő megmutatja, hogy az ember akkor is ember marad, minden álmával, vágyával és gyarlóságával együtt. Büszkén tudnám a polcomon a kiadott példányt.

Ui: Köszönöm a felejthetetlen élményt az írónőnek!

___________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Tetszett: Minden!

Nem tetszett: jobban oda lehetett volna pörkölni Nutnak

Kedvenc: Cat, Dominic, Timu, Lanadan, Priscilla

Kiadás: ???

Oldalszám: 779 oldal

___________________________________________________________________________________

Tovább

Isaac Asimov - Második Alapítvány

Miért pont ez? A trilógia első két részét elolvastam és tetszett, így semmi sem akadályozott meg benne, hogy elolvassam a "befejező" részt. 

HA NEM OLVASTAD AZ ELSŐ KÉT RÉSZT, NE OLVASS TOVÁBB!

Történet: Még mindig a Seldon-Terv körül forog a történet, de itt már nagyobb a tét. Az első két kötetben kisebb epizódok mutatták be, hogy az Alapítvány és a környező bolygók hogyan tesznek a Tervért és ellene. Voltak izgalmas pillanatok, kudarcok és sikerek, de a második kötet végén úgy tűnt, hogy az egész Terv elbukott, mert Hari Seldon nem számolt egy tényezővel, egy mutánssal, az Öszvérrel. A második kötet végén még nem oldódott meg a probléma, így muszáj a harmadik kötetért nyúlni olyan gyorsan, hogy az előző még ki sem hűlt a kéz melegétől. A harmadik, "befejező" kötet ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt: az Öszvér a központi figura, mellette viszont egyre inkább előtérbe kerül a rejtélyes Második Alapítvány. Mindenki azt keresi, hogy hol is rejtőzhet a galaxisban, így még nagyobb az izgalom, mint ami az Öszvér felbukkanásakor volt. Végül kiderül a rejtély és igencsak meglepő a felfedezés.

Vélemény: Ha egy sorozatba belekezd az ember, önkéntelenül is rangsorolni kezd, hogy melyik rész tetszett neki a legjobban. A trilógiák átka, hogy az első rész általában a legütősebb, a második már nem felel meg a várakozásoknak, mert gyengébbnek, unalmasabbnak vagy "elrontottnak" tűnik, a harmadik és egyben befejező rész pedig megint megugrasztja a színvonalat és nagyon sok múlik a befejezésen. Ha jól kidolgozott, izgalmas, nem csak egy rövidke fejezetben zárul le, akkor azt a hatást kelti, hogy az egész sorozat jó volt, méltó volt a befejezés és az ember elnézi a második, átvezető rész gyengeségeit. Ha viszont egy bekezdésben, vagy egy fejezetben oldódik meg a nagy Konfliktus és túlságosan is egyszerűen, akkor a képzeletbeli görbe hatalmasat bukik a végén. Asimovnak sikerült úgy lezárnia a trilógiát, hogy a görbe az égbe szökjön és a vége elvesszen valahol a végtelenségben. 

  A kötet két részre oszlik, két emberöltőt ölel fel. Az első rész még mindig az Öszvér idejében játszódik, közvetlen folytatása a második kötetnek. Furcsa volt számomra, hogy nem egy köteten belül záródott le a története, hiszen Asimov eddig minden kisebb epizód szálait elvarrta egy köteten belül, de szerencsére ezzel nem így tett. Számomra túlságosan is egyszerűen és könnyedén végeztek a hatalmas gonosszal, az Öszvérrel és túlságosan is gyors volt az eltűnés. Amit tettek vele, az kíváncsivá tett, hogy milyen is lehetett a későbbi élete a "változás" után, de Asimov nagyon gyorsan lekeverte ezt a szálat. Ha a második kötet végén teszi ezt, akkor nem nyúltam volna olyan gyorsan a harmadikért, mert ott lehetett volna a pihentetés lehetősége és nem is tetszett volna annyira a második kötet. 

  Később látni lehet, hogy ennek az elrendezésnek megvolt a célja, ugyanis már az Öszvér életének vége felé megjelennek a Második Alapítvány képviselői és többnyire ők is kerülnek előtérbe. Szépen lassan kibontakozik előttünk az ő világuk is, a történetük, miközben azt sem tudjuk, hogy hol vannak a galaxisban, csak a képviselőikkel találkozunk. 

 

   A kötet második része az Öszvér utáni időben játszódik, amikor már csak legenda. Könyveket és tanulmányokat írnak róla, a palotáját, ahol lakott bezárják és valami misztikum lengi körül, csak a következő uralkodó engedélyével lehet a szentélyét meglátogatni. Gonoszsága ellenére mondhatnám azt is, hogy nagy tisztelet övezi az egész életét és a személyét. 

  Az Alapítványról származó, de nem ott élő kislány, Arcadia indítja el a főkonfliktust. Kihallgat egy beszélgetést, ami az apja és más méltóságok között zajlik, majd hirtelen elhatározásból elszökik otthonról és elbújik nagybátyja, Munn hajóján, hogy a küldetésben ő is részt vegyen. Munn be szeretne jutni az Öszvér palotájába, hogy ott megtalálja a Második Alapítvány rejtekhelyét, hiszen az az elképzelés uralkodik a világban, hogy az Öszvér valójában megtalálta őket, de már nem tudott eljutni hozzájuk. Mindvégig szurkoltam, hogy bejusson a palotába, hiszen majd megvesztem én is a kíváncsiságtól, hogy hol is lehet a Második Alapítvány. Bár a felnőttek már nem tűntek annyira észlényeknek, Arcadia a tizennégy évével nagyon is talpraesett volt, ezért ő lett a kedvenc karakterem. 

  A könyv második része egyre izgalmasabb és bonyolultabb lett, gyakran már a saját szemének sem hihetett az ember. Eleinte próbáltam én is kitalálni a szereplőkkel együtt, hogy a rengeteg variáció közül, hol lehet a Második Alapítvány. Amikor kitört a háború, akkor együtt izgultam mindenkivel, hogy a Második Alapítvány közbelép-e, ki fog nyerni, de közben tartottam a "megoldástól", mert mind a két Alapítványt megkedveltem. Ebben a világban az Első Alapítvány ellenséges érzéseket táplált a Második Alapítvány iránt, holott azt hihetné az olvasó, hogy egymásra kell találniuk, így elég érdekes helyzet állt elő. Ha a háború két oldalán álló csapat mindegyikét szereted, akkor kinek szurkolnál? 

  Végül olyan meglepetések és csavarok derültek ki, hogy nem is gondolt volna rá az ember, még maguk a szereplők sem, a lezárás pedig egy hatalmas nagy arcul csapás volt. Szó szerint tátva maradt a szám és visszamenőleg próbáltam összerakni a mozaikdarabkákat. Tökéletes befejezése volt ez a trilógiának és hiába zárult le, annyi kérdés maradt az emberben, hogy muszáj elolvasni a többi utólag megírt részt és az előzményeket is. Szerettem Asimov világában lenni, szerettem az összes a karaktert, a csavarokat, az izgalmakat, így mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy olvassa el az összes kötetet. 

Miért olvasd el? Mert nagyon izgalmas, nagyon csavaros és nagyon érdekes történet. A kötetek közül eddig ez volt a legjobb. Asimov karakterei nagyon szerethetőek, a világ jól kidolgozott, tele van rejtélyekkel és rejtvényekkel is.

Miért ne olvasd el? No comment. 

___________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Öszvér, Arcadia, Preem Palver

Tetszett: az egy kötetbe sűrített sok izgalom és rejtély

Nem tetszett: túl egyszerűen számoltak le az Öszvérrel

Kiadás: több kiadást ért meg, én ezt olvastam: Kozmosz Könyvek, Budapest, 1982

Oldalszám: 280 oldal

___________________________________________________________________________________

Tovább